Isten állatkertje



Ezt a miniatúrát Iszfahánban vettem a bazárban, egy öreg kéziratfestő félhomályos műhelyében, aki a teológia könyvtárából kiselejtezett százéves jegyzetek lapjaira festi aranyfüst alapú hagyományos perzsa miniatúráit. „Tudja, ki van a képen?” kérdezte, arcomat fürkészve. „Hogyne, Nūh, Noé.” „Maga muszlim?” kérdezte meglepett örömmel. „Nem, masihi am, messiáshitű vagyok. De nálunk is mindenki ismeri Noét.” „Hát persze”, mondta elgondolkodva, „hiszen valamennyien tőle származunk”.


Mahsa Vahdat: از دل سلامت میکنم Az del salâmat mikonam (Szívből köszöntelek). Jalal ad-din Rumi (1207-1273) verse. Az امید خفته Âmid khafte (Derűs remény) (2017) albumról

noah1 noah1 noah1 noah1 noah1 noah1 noah1 noah1 noah1 noah1 noah1 noah1 noah1

A Korán és a Hadith – Mohamed próféta összegyűjtött mondásai – számos helyen említi Noét, bárkáját és az egész földet elborító özönvizet, ami rendkívüli mértékben foglalkoztathatta a sivatagban élő pásztornép képzeletét. Noé – Nūh ibn Lamech ibn Methuselah –, akárcsak a Teremtés könyvében, igaz ember volt, akit Isten először azzal bízott meg, hogy prófétáljon az általánossá vált bálványimádással szemben. Miután kilencszázötven évig türelmesen, de a legcsekélyebb siker nélkül próbálta jó útra téríteni az emberiséget, végül B-tervként pusztán saját családját és minden állatból egy párat vitt fel a bárkára szaporítóanyagnak az egykori Paradicsomból.


A Korán abban is jólértesültebb a Teremtés könyvénél – vagy ahogy a hitetlenek mondanák, szereti kiszínezni forrásait –, hogy Sém, Hám és Jáfet mellett Noé egy negyedik fiáról is tud, Yamról, aki titokban hitetlen volt, s az utolsó pillanatban leugrott a bárkáról, hogy egy biztosabbnak vélt magas hegyen várja be az özönvíz elmúltát. Nem jött be neki. Sőt Noé felesége – akit a Korán nem nevez meg, de az írásmagyarázók biztos forrásból tudják, hogy Umzrah bint Barakilnak hívták – is titkos hitetlen volt, s így maradt le ő is a bárkáról. Velük szokás példázni az iszlám exegézisben, hogy az ítélet napján mindenki saját bűneiért megy a Jahannam tüzére, és senkit nem fog megmenteni, mennyire igaz családból jött.

Hafiz-i Abru, Majma al-tawarikh („Történetek gyűjteménye”). Herat (Irán), 1425 k.

Noé bárkájának ábrázolása az 1500 utáni szafavid perzsa, majd onnan az oszmán miniatúrafestészetben vált közkedveltté. A bárka ezeken a képeken olyan könnyű, egyárbocos dau, amelynek befogadóképességét már egy csodálatosabb halfogás is próbára tenné, hát még kettő-kettő a föld valamennyi igaz állatából. Az iszlám exegézis, amely kizárólag a betű szerinti értelmezést fogadja el, erőlködik is eleget, hogy megmagyarázza a megmagyarázhatatlant. De Allah hatalmas, s ha az Ítélet napján az igazak a pókháló-hídon, a sziraton is átkelnek, míg a bűnösök alatt a vashíd is leszakad majd, úgy az Ő akaratával a világ teljes génállománya is bőven elfér egy egyárbocos sajkában.

A perzsa kéziratfestészet mogul változatában a bárkát jóval komolyabb építménynek festették, olyanfajta úszó mulatópalotának, amelyen az uralkodó és udvartartása gyakran indult sétahajózásra a nagy indiai folyók backwaterein.

A középkori európai bárka-ábrázolásokon pedig többnyire sokemeletes óceánjárókat látunk, amelyeknek végtelen sok ablakában az enciklopédikus hagyomány szellemében úgy ülnek az egyes élőlények, mint később a törzsfejlődési fa ágain.


A perzsa-oszmán kézirathagyomány meg sem próbálkozik efféle teljességgel. A kicsiny bárkában csupán néhány állattal példázza a világ teljes faunáját, a legköznapibbakkal és a legegzotikusabbakkal. A ló és a teve mellett az elefánt és a zsiráf – utóbbi Allah nagyságának jelképe – hozzák be a nagyvilágot, hosszú nyakuk és ormányuk egy ütemre himbálózik a zoomorf hajó fejével és farkával. Ilyeneket még Iszfahánban és Isztambulban is csak távoli követségek ajándékaként látott a nép. Mint azt a zsiráfot, amelyet a bengáli szultán 1414-ben továbbított a malindi – mai kenyai – követség ajándékából Yongle kínai császárnak, s amelyet a régi kínai festészet egyik ikonikus alkotása örökített ránk.


Különös figyelmet érdemel, hogy Noé arcát a bárkán fátyol takarja, s kezeit is köntösébe rejti. Mohamedet szokták így ábrázolni a késő középkortól kezdve. A Korán tanítása szerint ugyanis a bálványimádás éppen a kiváló emberek tiszteletének elfajulása, akikről képmást készítettek, majd egy idő után imádni kezdték őket: ezért épp a legkiválóbbakat nem szabad ábrázolni. Ez a tanítás nyilvánvalóan a korabeli keresztény képkultuszra reflektál, és sokatmondó, hogy míg a keleti keresztény ikonokon az arc és a kéz jelennek meg fedetlenül, a Mohamed-ábrázolások épp ezt a kettőt takarják el, mintegy jelezve, hogy csak a ruháját festik le.

Az ábrázolás tilalmát, a lefátyolozott arcot néha átviszik más nagy emberekre, a síitáknál az imámokra is. Sőt a kashani Boroujerdi-ház dísztermében például a 19. század végi Naszreddin sahot is így ábrázolják, amivel a megbízó azt üzenhette Kashan máig rendkívül konzervatív kereskedőinek, hogy a sah iránti minden odaadása ellenére sem fog imádásának bűnébe esni.

Talán ezért kap Noé is fátylat számos síita bárka-ábrázoláson. De van egy másik lehetőség is. Mégpedig az, hogy a fátyollal Mohamedre utalnak. Hiszen a síiták által neki tulajdonított mondások között szerepel: „Íme, az én házam olyan, mint Noé bárkája. Aki felszállt rá, megmenekült, de aki elfordult tőle, elpusztult.” Mohamed háza – Ahl al-Bayt – a síita értelmezésben rajta kívül lányát, Fatimát, valamint vejét, Alit, és a tőlük származó első imámokat, Hasszant és Husszeint jelentik. Mindazokat tehát, akiket a szunniták üldöztek, legyilkoltak, és még csontjaikat is kidobták szent sírjaikból, s azóta is bitorlókat ültetnek trónjukra. Ezért látunk olyan perzsa bárka-ábrázolásokat is, amelyek egyes vitorlái a Ház tagjainak, s legfelül Allahnak a nevét viselik.


A rendkívül népszerű Qisas al-Anbiya („A próféták történetei”) legendagyűjtemény pedig egy olyan síita történetet hoz, amely szerint Jebrail (Gábriel) angyal 129 ezer szöget hozott Noénak a bárka összeállítására. Noé szorgalmasan be is verte őket, míg csak öt különösen fényes szög nem maradt, mindegyiken egy-egy általa ismeretlen névvel. Egyenként megkérdezi, s Gábriel egyenként elmagyarázza, hogy a szögek az Ahl al-Bayt öt nagy eljövendő alakját jelképezik, Mohamedtől Husszeinig, akinek szöge véres, ami a kerbalai csatában a szunnitáktól elszenvedett véres mártírhalálára utal.


Nem véletlen tehát, hogy a Noé-ábrázolások épp 1501 után válnak népszerűvé a perzsa miniatúrafestészetben, amikor az új Szafavid dinasztia államvallásként vezeti be a síitizmust, és az olyan képek kultuszát támogatja, amelyek ezt a szunnita ellenfél fölé emelik. S ezzel – akárcsak korábban láttuk a pillangó és a gyertya jelképénél – létrehozzák egy ugyanekkor kialakuló európai embléma keleti párdarabját. Azét a hajóét, amely a legnagyobb viharban is biztosan halad előre, mert kormánylapátjánál igaz ember ül, és védelmezője maga az Úr.

George Wither, A Collection of Emblemes, 1635, Emblem 1.13.

Tartson velünk a tea és ló útján

A 古茶马道 Gŭchàmădào, „A tea és ló útja” útikönyv első oldala

A tea és ló útja, amelyen a déli Yünnanból ötezer kilométeren át szállították a teát a Himalája lábai alatt fel északra, a tibeti fővárosba, Lhaszába, ahonnét cserébe pompás nomád lovakat hozak le délre, a Tang-császárság, a Nanzhao-királyság és a helyi főurak udvaraiba, csak 1949-ben, a maoista hatalomátvétellel torpant meg egy pillanatra. Napjainkban újra kezdődik, ma még csak ínyencek számára, de egyre nagyobb érdeklődéstől övezve. Az út menti kisvárosok, mintha Csipkerózsika-álmukat aludták volna hetven éven át, ma is éppúgy állnak, mint az utolsó észak felé menetelő teaszállítmány, az utolsó dél felé ügető ménes elhaladása után. Erre az útra hívjuk meg olvasóinkat most novemberben, amikor az időjárás a szubtrópusi Yünnanban a legoptimálisabb, s a legjobban tudjuk bejárni az egykori útvonal történelmi emlékekben leggazdagabb központi részét.


Budapestről több átszállással jó egy napos repülőút után érkezünk meg Daliba, Yünnan második központjába. a kétmilliós bai nép fővárosába (világörökségre jelölve). A gyönyörű hagyományos óváros a Himalája előhegyeivel körülvett Erhai-tó partján fekszik. A vidéken élő ősi bai nép a tea és ló útjának egyik legfontosabb kereskedőnépe volt, úgyhogy a város bejárása után a második napot a tó partján északabbra fekvő Xizhouban, a legépebben megmaradt régi bai kereskedővárosban töltjük (a térképen a „zhen”-végződések fallal körülvett régi városra utalnak). Az egész kínai Selyemút kereskedelme végig a muszlim hui diaszpóra kezében volt, az ő mecsetjeiket és kitűnő kis éttermeiket is felkeressük. Szállásunk Daliban – csak hogy a sokszínűséget fokozzam – a Yahve Hotelben lesz, amely a katolikus szerzetesek által sok száz éve régi kínai stílusban épített, és máig működő katolikus templom kolostora, s amelyet Pekingből érkezett katolikus kínaiak üzemeltetnek.




Daliból a Himalája előhegységein át, lélegzetelállító hegyi utakon keresztül megyünk busszal Nuodengbe, a tea és ló útjának egyik fontos elágazására, még ugyancsak a bai nép határvidékén. A nagy számú ló ellátásához szükséges sót itt, Nuodengben bányászták, amely így egyfajta szabad királyi város volt, hasonlóan az erdélyi Szék sóbánya-városához. A gyönyörű hegyi városkát a Ming-dinasztia az 1400-as években olvasztotta be a birodalomba, s akkor, jelentőségét vesztve, mintegy megállt az időben, változatlanul őrizve egykori gazdagságát, templomait, boltjait, szellős udvaros arisztokrata házait, amelyek egyikében szállunk meg két éjszakára. Innen látogatunk el a környező kis régi kereskedővárosokba, Baofengbe és a lenyűgöző hegyvidékre.



Nuodengből hosszú, tekergős hegyi úton, hágókon át és folyóvölgyek mentén, ezeréves hidak mellett térünk vissza a tea és ló útjának fő vonalára, Shaxiba, a karavánút legépebben megmaradt régi kereskedővárosába (világörökségre jelölve), a yi nemzetiség központjába. Bejárjuk a várost, a régi kereskedőházakat, a középkori kolostort és a Qing-kori színházat, és kirándulunk a közeli hegyekben fekvő 8. századi Shibao-kolostorba, az egykori Nanzhao királyság – az 1300-as évekig Kínával és Tibettel egyenrangú ország, a mai Yünnan történelmi magva – királyi szentélyébe.



Shaxiból a ma már csak félmilliós, de egykor hatalmas naxi nép központjába megyünk át, Lijiangba, „Kína Velencéjébe”, a három fő folyócska és megannyi mellékág által átjárt ezeréves városba (világörökség), utunk történelmi emlékekben leggazdagabb állomására, amely teljesen kétnyelvű: minden felirat kínaiul és a naxi nép saját ezeréves képírásával is szerepel, amelyet 2005-ben ugyancsak világörökségnek nyilvánítottak. Itt egy egész napot töltünk, nem mintha nem tudnánk még többet, de van sok más látnivaló is a környéken, mint a naxi nemzetiségű régi Baisha kereskedőváros, vagy a világ egyik legmélyebb kanyonja, a Tigrisugrás-szoros a Jangce folyó felső folyása mentén (a Három Párhuzamos Folyó világörökség része), ahol egész napos kirándulást teszünk. Nem gyalog, ami csak kipróbált turistáknak való (22 kilométer hosszú, fel 1000, le 800 méteres szinkülönbséggel), hanem busszal, de azért felkapaszkodva a fontos kilátópontokhoz. A szoros utolsó állomásán különösen szép vendégházban alszunk, majd másnap Daliba visszatérve indulunk a reptérre – aki úgy döntött, az haza, aki még egy kicsit kalandozni akar Kínában, az az újabb kaland kiszemelt helyére.



Az útra annyi jelentkező van már, hogy kettőt is szervezünk belőle, mindkettőt kb. 18 fővel. Az első már az előzetes jelentkezőkkel betelt, de visszamondás esetén itt is lehet még hely, a másodikban meg aztán pláne. A Dalitól Daliig számolva tíz plusz két félnapos út időpontja november 4 – 15, majd november 15 – 26, amelyre rájön oda és vissza is egy-egy nap utazás, összesen pontosan két hét. Aki ezután még szeretne magától kalandozni Kínában – ha már egyszer ott van –, annak szívesen adok javaslatokat. A repülőjegy Pestről Daliba a fent említett átszállásokkal sztenderden 670 euro, a részvételi díj 1000 euro, amely magában foglalja a szállásokat reggelivel, a belföldi utazást bérelt busszal, és a vezetést. A szállást illetően fontos felhívnom rá a figyelmet, hogy mivel ezen a vidéken a turizmus még gyerekcipőben jár, sok faluban én voltam az első külföldi, akivel valaha találkoztak, ezért a komfort sem mindenütt az, amihez Európában hozzászoktunk. Például fürdő és angolvécé már van, de Nuodengben az egész szállodában mondjuk csak három, tizennyolc emberre. Viszont az a szálloda éppen egy tizennegyedik századi főúr háza, máig úgy megőrizve, ahogy volt, tökéletes kényelemmel. (Update: végül úgy sikerült, hogy az egyetlen nuodengin kívül minden más szállás teljesen komfortos lett.) Jelentkezési határidő augusztus 25, péntek, a szokásos wang@studiolum.com címen.


Utas és holdvilág-túra Toszkánában


Ha egyet kellene választanom sok tavalyi utunk közül, azt mondanám, hogy az Utas és holdvilág-utazás volt a legjobb túránk az elmúlt évben, amelynek során végigjártuk Szerb Antal főhősének útvonalát Velencétől Ravennán és Umbrián át Sienáig, mindenütt azonosítva a regény színhelyeit, és felelevenítve annak szellemét. Ezt szeretnénk tovább folytatni idén ősszel Toszkánában.

Mihályért a regényben ugyan váratlanul érte jött az apja – ami valószínűleg tükrözi azt, ami Szerb Antallal történt A harmadik torony napló-könyvéből ítélhetően, hogy ugyanis nem volt sem ideje, se pénze arra, hogy Firenzénél és Sienánál beljebb hatoljon Toszkánába –, de mi eljátszunk a gondolattal, hogy mi lett volna, ha ugyanolyan szabadsággal és intuícióval járja be a toszkán dombvidéket, mint ahogy Umbria hegyei között barangolt. Harminc évnyi olasz tolmács, fordító, idegenvezető, művészettörténész és országjáró tapasztalat segítségével egy olyan ismeretlen Toszkánát szeretnék megmutatni, kis hegyi városokkal, etruszk emlékekkel, a nagyobb városokban – Pisában, Sienában, Volterrában – is rejtekutakkal, középkori apátságokkal és kőbe szúrt karddal, amire, megkockáztatom, Mihály és Szerb Antal is elismerően biccentene.


Toszkána talán a világ műemlékekben leggazdagabb régiója. Bejárásához nemhogy egy hét, de egy év sem lenne elég, úgyhogy a legszebb látnivalókra kell koncentrálnunk. Minthogy keleti részét – Arezzót és környékét – az Utas és holdvilág-túrán már érintettük, s a jövő évi ismétlés során ismét érinteni fogjuk, ezért most onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk: Sienánál, és onnan fel egészen a tartomány északi határáig, Cinque Terréig. Firenze, Toszkána fővárosa olyan gazdag, hogy oda külön négynapos hosszú hétvégét szervezek majd, amelyet a mostani olcsó Budapest-Pisa repülőjegyekkel nagyon könnyen megtehetünk.

Útvonalunk a következő lesz:

Október 11. szerda. Hogy az értékes időt minél jobban kihasználjuk, repülővel megyünk Pestről Bolognába (ez a Wizzairnél jelen pillanatban kb. 7000, klubtagságival 5000 forint körül van). Déltájt itt vesz fel minket a busz, s innen megyünk néhány szép megállóval Luccán át Pisába, ahol szállásunk az óváros szívében lesz.



Október 12. csütörtök: A pisai románkor. Városnézés Pisában. A dómot és a ferde tornyot (világörökség) persze nem fogjuk kihagyni, sőt megfelelő irodalmi körítéssel fűszerezzük majd, de elsősorban azt nézzük meg, amit Pisa látogatói nem szoktak: az óváros izgalmas labirintusát, az eldugott kis románkori templomokat, és a nemzeti múzeum csodálatos középkori és korareneszánsz pisai festményeit, az itáliai festészetnek azt az ismeretlen arcát, amelyet a sienai, majd később a firenzei festészet ragyogása elhomályosított. (Addig még fogok erről publikálni is bőven a blogon.)


október 13. péntek: Az etruszkok világa. Pisából tovább indulunk Volterrába, a Toszkánát egykor uraló etruszk városszövetség egyik legfontosabb központjába. Legtöbbünk számára az első találkozás az etruszk világgal éppen az Utas és holdvilág erről szóló passzusa volt, amit ajánlok is újra elolvasásra. Amíg odaérünk, a buszon elmesélem, kik voltak az etruszkok, és azt is, miért ragadták meg Szerb Antalnak és korának képzeletét. Bejárjuk a várost, és meglátogatjuk az etruszk múzeumot. Innen a középkori Via Francigena zarándok-útvonalát követve látogatjuk meg a toszkán középkor néhány fontos központját, Monteriggionit a minden város közül legépebben megmaradt középkori várfalával, és az elmaradhatatlan San Gimignanót (világörökség) máig megőrzött városi lakótornyaival. Késő délután érünk Sienába, ahol az óváros közvetlen közelében töltjük ezt és a következő két éjszakát.



Október 14. szombat: A sienai gótika. Szerb Antalt lenyűgözték a sienai késő középkori és kora reneszánsz festők, akiket ő, kora kifejezésével, „a sienai primitívek” néven emleget. Ez a légiesen könnyed, misztikus és intenzív képi világ nagyon más volt, mint a szomszédos Firenze súlyos, testes klasszikus reneszánsz festészete, amely végül éppúgy kioltotta a sienait, mint ahogy 1555-ben a firenzei Mediciek is a toszkán nagyhercegségbe olvasztották a nagyon más kultúrájú sienai városállamot. Tavalyi Utas és holdvilág-túránkat egy utolsó bepillantással fejeztük be ebbe a világba, s most itt folytatjuk tovább. A múltkor csupán a két fénypontra, a városházára és a dómra koncentráltunk. Most ezek mellett alaposan bejárjuk Siena labirintusát, benézünk a legfontosabb templomokba és más rejtett kincseskamrákba, s amennyire megengedik, vezetést tartok a sienai képtár középkori és kora reneszánsz gyűjteményében. Egyszersmind a sienai zsidó közösség is örömmel lát minket vendégül csodálatos reneszánsz zsinagógájukban.


október 15. vasárnap: Toszkána dombjai. A fényképekről és filmekből ismert jellegzetes és lenyűgöző toszkán táj az a lágyan hullámzó dombvidék, ahol szántóföldek váltakoznak olajligetekkel és szőlőskertekkel, s a dombok oldalán ciprusokkal szegélyezett fehér út kanyarog fel a dombtetőn magasodó falvakhoz és kisvárosokhoz. Ebbe a tájba lépünk be ezen a napon, a Val d’Orcia dombságába, amelyet teljes egészében világörökséggé tettek. Kisvárosokon, apátságokon, gyönyörű tájakon, néhány híres film helyszínén haladunk végig, s megállunk többek között Pienza városában, amelyet még a világörökség-tájon belül is külön világörökséggé nyilvánítottak.



Október 16. hétfő: A tufa-vidék és a zsidó városok. Toszkána legdélebbi részén, ahol a puha tufába a víz és az ember is évezredek óta barlangokat váj, különös hegyi városok jöttek létre, amelyek a föld alatt legalább olyan mélyre terjednek, mint amennyire a föld fölött magasodnak, s ahol az épített város szinte befolyja az elképesztő szintkülönbségeket. Egyszersmind ezek voltak a toszkán nagyhercegség idején azok a városok is, ahol a zsidók évszázadokig gyakorolhatták kereskedő és iparos mesterségüket. Bejárjuk Pitigliano, Sorano és Sovana városait, egykori zsidó negyedeit és fennmaradt zsinagógáit, s külön számunkra kinyitják a Soranóban fennmaradt zsidó olajütő présházat. Innen észak felé fordulunk, Massa Marittima csodás középkori városkájába, ahol ezen a napon szállásunk lesz.



Október 17. kedd: A toszkán tengerpart. Massa Marittimából – ahogy neve is mutatja – már látjuk a tengert, s a reggeli városnézés, valamint a közeli San Galgano ciszterci apátság meglátogatása után végig a tenger partján haladunk. Piombino várából áttekintünk Elba szigetére, megállunk Livorno óvárosában, majd innen megyünk fel Pisába.



Október 18. szerda: A frankok útja. Utolsó napunkon még egy kirándulást teszünk Toszkána legészakibb csücskébe. Korábban is többször érintjük már a Via Francigena, a Canterburytől Rómáig haladó nagy középkori zarándok-útvonal egyes szakaszait, amely végig fontos városkákat és apátságokat hozott létre és tartott életben, s ezen a napon azt a szakaszát követjük végig, ahol északról belépett Toszkána földjére. Felkeressük Carrara márvány-városának dómját, Vezzano Ligure hegyi városkájából még egyszer végigtekintünk Toszkánán, s átlépünk a Cinque Terre földjére (világörökség), ahol a lenyűgöző tengerparton végighaladva még egy búcsú-fürdést teszünk a tengerben Riomaggiore középkori városkájának (világörökség) kellős közepén. Késő délután érünk a pisai repülőtérre.



Az út október 11-től 18-ig tart, s már csak egy szabad hely van rajta. De ha elég sokan érdeklődnek iránta, akkor október 18-tól 25-ig megismételjük. A részvételi díj 600 euro, amely magában foglalja a szállásokat reggelivel, a bérelt buszt és a vezetést. Jelentkezési határidő augusztus 13, vasárnap este a wang@studiolum.com címen.

Sorosék Luppán


Társblogunk, a Dunai Szigetek ma nyolc éves. A születésnapot a blog szerzője, Szávoszt-Vass Dániel kifejezetten a Wang folyó számára írott bejegyzésével ünnepeljük.
Örökös kérdés, hogy egy boldog ismeretlenségben létező közösség számára mennyire jó, ha ország-világ megismeri és turisták hada csődül oda a beszámolók jóvoltából. Ilyen elzárt közösségekért nem kell Pápua-Új Guineáig menni, Magyarországon is találni hasonlót. Sőt, Budapesttől alig 7 kilométerre is.

A két világháború között felparcellázott budakalászi Luppa-szigeten egy egészen egyedülálló építészeti környezet és mikro-társadalom jött létre. A pasaréti Napraforgó utcai kísérleti lakótelep felavatása után alig egy évvel, 1932-ben itt, a Szentendrei-Duna kellős közepén álló egy utcás szigeten jött létre Magyarország másik Bauhaus rezervátuma. Katonatisztek, gyártulajdonosok, ügyvédek, építészek, művészek vettek itt telket és töltötték nyaraikat a lábon álló nyaralóikban. Itt vásárolt nyaralót felesége nevére Soros (Schwartz) Tivadar ügyvéd, Soros György édesapja is.

Egészen a parcellázásig a Lupasziget (településrész), vagy Luppa-sziget (földrajzi név) egy marhalegelő volt néhány magányos fával és egy pásztorkunyhóval. Talán ezért is nevezték korábban Mészáros-szigetnek. Közigazgatásilag Budakalászhoz tartozik, de attól szinte teljesen elszigeteli a Duna. Csak a vízen át lehet megközelíteni, a legnagyobb árvizek teljesen elborítják, így nem véletlen, hogy a nyaralók szellős földszintjét elsősorban tárolásra használják a lakók. Árvizek idején arányaiban valószínűleg a luppa-szigetiek látogatják legtöbben a vízállásjelentés honlapjait.


A Luppa-sziget nyaranta megtelik élettel, körülötte forr a Duna a motorcsónakoktól, kielboatoktól és egyéb kézi hajtású vízi eszközöktől. A parton kerékpáros-felhőket sodor a szél északnak, Szentendre és a Dunakanyar felé. Mindeközben a hatalmas platánok árnyékában megbúvó Luppa-szigetet barkácsolás zaja veri fel, a tulajdonosok kijavítják a tavaszi árvíz nyomait, eltakarítják az uszadékot, hogy nyárra készen álljon minden a családtagok és vendégeik fogadására. Viszonylag kevés ismeretlent vet itt partra a Duna. Kenusok állnak meg egy sörre vagy ebédre, de legtöbbször ők sem maradnak itt éjszakára sátorozni. Érzik ők is, hogy ez itt még mindig egy zárt közösség.


A sziget benépesedéséről Ablonczy Balázs tanulmányában olvashatunk:
„A 11 holdas szigeten a Helvetia eredeti tervei szerint 160 telket parcelláztak, 75 és 223 négyszögöl közti nagyságban. Kezdetben nem minden földdarab kelt el, s csak töredékükre épült ház. (Voltak olyan vásárlók, akik több, egymás mellett álló telket vettek meg). Az átlagos telekméret 80–110 négyszögöl között változott, amelyért 1200 és 1800 pengő közötti összeget fizettek a vásárlók – ha anyagi helyzetük úgy kívánta, részletre is törleszthettek. [...]
A szigeten 1941-ig 33 ház épült; számuk 1947-ig mindössze kettővel emelkedett, azonban ezek közül öt ekkor még romokban állt, nem is annyira a háborús rombolások, hanem az 1944–45 fordulóján beköszöntő, minden elképzelést felülmúlóan pusztító jegesár miatt. 1934-től álltak az első víkendházak, és az év végén a Fészek Klubban megalakulta Budakalász-Lupaszigeti Fürdőegyesület.”
Az 1941-ig felépült 33 épület között volt a Farkas Endre és György által tervezett Soros-féle nyaraló. Soros Tivadar budapesti ügyvéd eredetileg Nyírbaktán született egy tízgyermekes családban, később New Yorkban hunyt el. Híres eszperantista volt, a nyelvet orosz hadifogságban tanulta meg az első világháború idején. Emlékiratait is ezen a nyelven jelentette meg eredetileg, melyben sok utalás van a Luppán töltött nyarakra. Eredetileg a felesége nevére vette a luppa-szigeti telket, akkoriban több más nyaraló-tulajdonos is így tett. A Bauhaus stílusú Soros-nyaraló 1935-ben készült el. Tervezőjével, Farkas Györggyel Soros még Berlinben ismerkedett meg. Farkas később Sorosné Erzsébet húgát, Klárát vette feleségül. Soros Tivadar javaslatára a szigeten két teniszpálya létesült. A nyaraló egészen 1944-ig volt a család birtokában, amikor a családfő adta egy Hászka nevű legitimistának, akinek a budai villájában bújt meg a megszállás és az ostrom idején a szintén luppa-szigeti Kozma Lajos építésszel együtt.


Az 1930-ban született fiatal Soros György is gyakran töltötte a nyári szünidőt a Luppán. Nem csak nyaralni járt oda, hanem „dolgozni” is. Újságot szerkesztett, melynek ő volt a szerzője, szerkesztője, riportere és kézbesítője. Az időszakos kiadvány neve Lupai Újság volt. Árvíz idején pedig kajakba ült és a frissen ültetett platánsor között szlalomozott, ahogy azt az alábbi felvételek bizonyítják.

„– Gyuri! – mondom szigorúan – Mit jelentsen ez! Mit akarsz itt ezzel a sok pénzzel?
Felvillan a két angyalian hamiskás kék szem.
– A finneknek hoztam! Ott most szabadságharc van. Apuka mondta.
Zord keresztkérdések alá fogom ezt a Gyurit. Szolgálatkészen, türelmesen állja a felnőttek faggatását. A pénz az övé. Nem, nem Apukától kapta, Anyukától sem. Az övé. Ő kereste. Hogyan? Hát még a nyáron. Mert ő nyáron lapszerkesztő, kiadó és rikkancs egy személyben. A Lupa-szigeten szoktak nyaralni. És ilyenkor ő lapot alkot, a »Lupai Újságot«. Egyetlen újságírója, szerkesztője, riportere, kihordója a lapnak egész nyáron. Hogy kamarai tag-e? Nem, azt nem, de a lapot főleg felnőtték veszik, mert hát a gyerekeknek nincs pénzük. Ő azonban így tud pénzt keresni, és mostanáig őrizte a gipszkörte-perselyben a Karácsonyra félretett két bankót.
Látszik is a sokszorosan összegyűrt pénzen, rátapadt a gipszpor. A perselyt most összetörték és a pénzt elhozta. A finneknek.
Soros Gyuri, negyedikes elemista, akinek öt kettese volt a legutóbbi bizonyítványában, az almaképű mosolygós kis vendég, a »Lupai Újság« mindenes-főszerkesztője, az aranyszívű kis magyar megnyugszik, amikor átvesszük ajándékát. Aztán összecsappantja a tolltartót, bokázik egyet, »kezicsókolom«, felnyúl a kilincshez és hazamegy.”

„Soros Gyurka adakozik.” 8 Órai Újság, 1939. december 23. Idézi Nové Béla


A fiatal Gyuri édesanyja sem tétlenkedett, ő cukrászdát nyitott a nyaralójuk földszintjén, ugyanis korábban a Gerbeaud-nál tanult cukrászatot. Nyilván nem a helyi keresletre alapozta üzletét, 33 nyaraló család nem tudta volna azt fenntartani. A nyáron megelevenedő evezős-világ azonban nagyobb haszonnal kecsegtetett. A cukrászda nyaranta a társadalmi egyenlőségek érdekes kis szigete volt, ahol a nagypolgárság szolgálta ki a Luppán kikötő különféle társadalmi osztályhoz tartozó evezősöket. A többi nyaralótuladjdonos már nem volt ilyen érzékeny az egyenlőségre, azt kérték, hogy az ipar miatt fizessenek többet a közösbe.

A világháború és az 1945. évi jeges árvíz, majd az ezt követő rekvirálások súlyos sérüléseket okoztak úgy az épületekben, mint a szigeten nyaranta összejövő mikro-társadalomban. Az államosított, majd visszaadott üdülők, a kihalt nagypolgárság és a nyakában felhúzott M0-s híd-monstrum ellenére a Luppa-sziget a mai napig egy kedves és különleges reliktuma a Dunának.


Irodalom:


Polgárság


Castelmuzio alig felfedezhető apró borgo, fallal körített kisváros Toszkána térképén. Három tucat háza van és kétszáz lakója, de minden megvan benne, aminek egy rendes olasz kisvárosban lennie kell: kis főtér középkori templommal, szűk utcák boltíves átjárókkal, és persze macskák. Van egy kolostora, amely Az angol beteg forgatásának helyszíne volt, és van egy etruszk eredetű városfala, gyönyörű kilátással a Val d’Orcia dombjaira, ahol A gladiátor jeleneteit forgatták. És van még valamije.

castelmuzio castelmuzio castelmuzio castelmuzio castelmuzio castelmuzio castelmuzio castelmuzio

A városfal déli fokán, ahonnét az egész völgy feltárul előttünk egészen Pienzáig, kicsi tér nyílik, vas asztalokkal és székekkel. Keresem a hozzájuk való bárt, mert nyilvánvaló, hogy egy gyakorlatias gondolkodású helyen egy gyakorlatias gondolkodású vállalkozó már rég lenyúlta volna a helyet az önkormányzattal karöltve, hogy az arra járó csak megfelelő fogyasztás fejében élvezhesse a megfizethetetlen látványt. Bárt azonban nem találok. Helyette találok viszont egy táblát, amely arról tudósít, hogy a borgo lakói, a borghesék saját kezdeményezésre és önerőből polgári szalont hoztak létre ezen a kis nevenincs téren.

„Ezt a szalont a helyi polgárok és vállalkozók álmodták meg és hozták létre, akik hisznek az együttműködésben a fásultsággal szemben, a kultúrában a nemtörődömséggel szemben, a szeretetben az önzéssel szemben. Egy helyet, ahol találkozhatunk, beszélhetünk, csendben lehetünk, gondolkodhatunk, ahol tekintetünk elveszhet a dombok zöld tengerében, amelyben »édes a hajótörés« [idézet Giacomo Leoparditól].
Castelmuzio Polgári Szalonja”

A terecskén ingyenes wifi és ugyancsak ingyenes szenteltvíz segíti elő a láthatatlan hálózatokra való rákapcsolódást.


És még valami ingyenes.


A két asztal egyikén kosárka áll, tele mogyoróval. Első látásra úgy tűnik, mintha egy társaság hagyta volna maga után. De az asztalra ragasztott cédulából kiderül, hogy nem. Ez a polgári szalon mogyorós kosara, amelyet a szalon folytonosan újratölt az alkalmi látogatók javára.

„A mogyoró a Castelmuziói Polgári Szalon adománya mindenki számára.
Ezúton köszönjük meg a signorának, hogy nem önti át a kosár tartalmát minden reggel a saját szatyrába.”

Amiből az is kiderül, hogy a polgári kultúrának megvannak a maga ellenségei, akikkel szemben folytonosan meg kell védelmezni a polgári kultúra vívmányait. De szemmel láthatólag megbirkózik velük.


Este


Ognuno sta solo sul cuor della terra
trafitto da un raggio di sole:
ed è subito sera.

Mindenki a föld fókuszában áll magányosan
szívét átjárja egy napsugár
és máris este van.
Salvatore Quasimodo: Ed è subito sera

„Esti árnyék”. Etruszk szobor, Kr. e. 3. sz. Volterra. Az elnevezés Gabriele d’Annunziótól


toscanasera toscanasera toscanasera toscanasera toscanasera toscanasera toscanasera toscanasera toscanasera toscanasera toscanasera toscanasera toscanasera toscanasera toscanasera toscanasera toscanasera toscanasera toscanasera toscanasera toscanasera toscanasera toscanasera toscanasera toscanasera toscanasera toscanasera toscanasera toscanasera toscanasera toscanasera toscanasera